„Velem az a baj, hogy halogatok…én egy halogató vagyok…a halogatással van dolgom…én a halogatás nagymestere vagyok” és így tovább – hallottam igen gyakran az elmúlt fél évben, 2020 második felében. Te jó ég! – gondoltam megannyiszor. Ez az időszak mégiscsak arról kellene szóljon, hogy lassítunk, elvégre legtöbbünket érintett a karantén, az otthonmaradás, a home office, homeschooling és életünk átstrukturálása valamilyen formában és mértékben. Tudom, hogy az arányok egyénenként eltérőek és általánosítani sem szeretnék, mégis bennem volt egy erőteljes remény, hogy ezek a változások elindítanak egy befelé figyelést, és ne adj Isten még egy konstruktív társadalmi összhatás, paradigmaváltás is végbe mehet. Az olvasót kérdezem, vajon így történt?
Legnagyobb meglepetésemre, ügyfeleim olyan és ahhoz hasonló célkitűzésekkel kerestek meg, melyek arról szóltak, hogy szeretnének hatékonyabbak lenni, még több időt nyerni, még többet és még jobban dolgozni, még több dolgot csinálni jól egyszerre, az életük területein még jobban és lehetőleg tökéletesen helytállni. Az ügyeket számomra meglepő módon, a legtöbben úgy tematizálták, hogy ők bizony halogatók. Miért emelkedett ki ennyire ez a téma az elmúlt időszakban? A kérdés költői, talán érdemes rajta eltöprengeni. Mindenesetre én szeretnék megosztani egy keretrendszert a témához, kiegészítve ezt saját gondolataimmal, véleményemmel. A pszichológia az elmúlt 10-15 évben kezdett el komolyan foglalkozni a témával, azóta számos kutatási eredmény és tapasztalat áll rendelkezésre, melyet a vicces nevén International Procrastination Group (nemzetközi halogató csoport) közöl. Az itt felvázolt elméleti megközelítés Dr.Takács Ildikó egyetemi jegyzeteiből, előadásaiból származik.
In medias res, véleményem szerint, a cikk elején olvasható állítások mindegyike hazugság. Miért gondolom ezt? Hadd kezdjem a felszínen és haladjak kívülről befelé. A pszichológia a következő képlettel írja le a halogatást: magas lelkiismeret + alacsony önkontroll. Vagyis az egyik összetevő egy magas minőségre, tökéletességre való törekvés, a másik pedig az önszabályozás területéről származó cselekedetek vagy nem cselekedetek (nem megfelelő időbeosztás, fontossági sorrend hiánya, rendszerszintű gondolkozás hiánya, impulzivitás, döntéshozatal és tervezés hiánya, többféle cél zavara, állapot- és akcióorientáció). A kutatócsoport arra is vállalkozott, hogy körbeírja és ezáltal kategorizálja a halogatók típusait. Eszerint a következő hét halogató típusról beszélhetünk: tökéletességre törekvő; álmodozó (Hej, ráérünk arra még!), aggódó, kríziskeltő (az a probléma, hogy…azért sem lehetséges, mert…), dacos (yes, but), relaxált (majd csak lesz valahogy), túlteljesítő (túlvállal).
Azt tapasztalom, hogy ügyfeleim kifejezetten szeretik, amikor elhelyezhetik magukat a fenti rendszerben. Van ebben egy perverz felszabadulás: igen, megvan a címke, a tudomány is igazolja, én egy halogató vagyok, meg is könnyebbültem kicsit. Természetszerűen merül fel általában a következő kérdés ilyenkor: mi a megoldás, „mit kell tennem”? Nos, azt gondolom, lehetséges kitűzni akcióterveket, felírni recepteket, házi feladatokat, új szokásokat elsajátítani és régieket abbahagyni stb. Azt is gondolom, hogy van az az elakadás, ahol pontosan ezek a válaszreakciók lesznek célravezetőek. Az eddigi tapasztalataim mégis mást mutatnak.
Én azt látom és gondolom, hogy a halogatás nem az OK, hanem a tünet. A kutatócsoport közléseiből többek között az is kiderül, hogy milyen tünetekről, érzelmi- és énállapotokról számolnak be a halogatók: szorongás, nyugtalanság vagy éppen időleges megnyugvás; feladatteljesítés- és időnyomás hatás; unalom, feladat-kockázat-siker rendszer hiánya, kiégés; rendszeres kihívást jelentő feladatok (időleges énvédelem). Az általam tapasztalt ügyek mindegyikében eljutottunk arra a pontra, ahol az ügyfél arra jött rá, hogy valamilyen érzelem vagy érzés-együttes áll az elakadásai hátterében, és valójában ezekkel érdemes foglalkozni. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor ügyfelem a hatodik ülésen szó szerint így fogalmazott: „Tudod, még arra is gondoltam, hogy ha történne valami csoda, és holnap reggelre az összes pont megoldódna amit itt a papíron felsoroltam, akkor sem lennék elégedett”. Mennyire fontos és értékes felismerés egy önismereti folyamatban! Úgy tapasztaltam, hogy ezek azok a fordulópontok, melyek megnyitják a teret egy mélyebb és áthatóbb változás irányába, melyek később magukban hordozzák a halogatás mint tünet megoldását is. Ezért is gondolom, hogy az első mondatban idézett kijelentések olyan címkék, melyekkel könnyedén (és sok esetben valóban ez a kényelmesebb választás) azonosulhatunk, viszont véleményem szerint ez zsákutcába vezet. Az elakadásom oka ugyanis nem az, hogy vannak esetek az életemben, amikor úgy ítélem meg, hogy nem vagyok maximálisan hatékony vagy éppen halogatok. Az egyetlen igazság ezzel kapcsolatban az, hogy vagyok aki vagyok és ezt és ezt csinálom. Ha elindulok befelé és megvizsgálom, mit miért teszek, hogyan érzem magam ettől, mit gondolok ilyenkor magamról, hol tanultam ezt a viselkedést, mi ebben számomra az előny és veszteség, milyen mintázattokat és sémát fedezek fel, milyen hiedelmeim vannak ezzel kapcsolatosan, stb., nagy valószínűséggel találok és tudok megmozdítani valami sokkal nagyobbat, aminek hatása majd rendezi a „halogatást” is, mint az eredetileg feltételezett elakadásomat.